ÉLETKOR 17 éves

HÁZ Stark-ház

LOJALITÁS Starkok

PB Richard Madden

Ködfátyolos este volt, az eső nemrég állt el, a lovak patája alatt az út sártengerré változott, ahogy a tábor felé tartottunk. Körülöttem a katonák fáradtak voltak, a csata – hiába nyertük meg – mindenkin nyomot hagyott.  Komoran néztem magam elé és csak ösztönösen irányítottam a lovamat, bízva abban, hogy a mellettem lépdelő Szürke Szél, aki már lassan a lovam marjáig ért, jelez, ha valami veszély közelegne. A tábor még messze volt, de a távolban már láttam a felfelé kígyózó füstöt, amit a megannyi apró tábortűz okozott. Egy pillanatra elszorult a torkom, ahogy belegondoltam. Még mindig nem tudtam megszokni, hogy ez a húszezer ember egyetlen parancsomra menetel csatába. Azt hiszem addig jó, amíg nem szokom hozzá, különben már nem számítana. Még magamnak sem nagyon akartam bevallani, de féltem, hogy egyszer elragad majd annyira a harci kedv, vagy bármi más, hogy a győzelmet az embereim érdeke elé helyezzem. És ezt nem engedhetem meg magamnak…
Figyeltem a körülöttem lévő katonák halk beszélgetését és akaratlanul is számok jutottak eszembe. Számok, hogy mennyi ideig tudjuk még ellátni őket élelemmel, számok, hogy mennyi veszteségre számíthatunk a legközelebbi összecsapáskor… Számok és melléjük nevek társultak és már egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jó ötlet volt ez a háború… Három király kapkod a koronáért, és közben darabokra szedjük egész Westerost. A nyár pedig hamarosan véget ér és a birodalomra nem vár más, mint felégetett földek, szétdúlt falvak, és nincs senki a Vastrónon, aki jóra fordíthatná a helyzetet… 
Töprengve figyeltem az egyre mélyülő sötétséget és igyekeztem valami kiutat találni a helyzetből. Ha lenne valaki, akit jog szerint megillet a Vastrón… Ujjaim akaratlanul is összeszorultak a kantáron, és kihúztam magam. A farkas mellettem felkapta a fejét és felmordult, mintegy kérdőn.
 - Vajon a testvéreid vigyáznak a húgaimra? – suttogtam halkan a kérdést, ember nem is halhatta, Szürke Szél azonban újra felmordul és a szemembe nézett. Ugyanúgy, mint mióta hozzám került, most is éreztem, amit a farkas. Fájdalmat.
Fogalmam sincs, mi is ez a kötelék köztünk és nem is beszéltem róla senkinek. De álmomban az ő lábain járok, látom, amit ő… A régi mesékből emlékszem hasonlóra, vargoknak hívták, bőreváltónak az olyanokat, akik az állataik szemével láttak, a fejükkel gondolkoztak. Azt hittem a mágia már kihalt, de nem tudtam letagadni a nyilvánvalót.  A farkas én voltam álmomban és már ébren is ment. Láttam, ha ellenséges csapatot fedezett fel, hamarabb tudtam, minthogy a felderítők hírt hoztak volna. Egy ideje már nem engedtem neki, hogy a táboron kívülre menjen, kivéve néhány rövid vadászatot. Sejtettem, ha a farkasnak baja esik, az nekem is fájna. De nem csak ez tartott vissza. Eszemben sem volt veszélynek kitenni azt, aki megmentette az életemet. Márpedig a csaták során, ha nincs ez a négylábú jószág, már többször ott maradok.
És ezzel megint csak visszakanyarodtam az eredeti gondolatmenethez. Háborút kezdtem, hogy hazahozzam apámat, de őt megölték és a két húgom ott maradt védtelenül. Aryáról hír sincs, Sansa pedig a királyné és Joffrey játékszere… Értelmetlen háború. Nem akartam Észak Királya lenni. Én csak vissza akartam kapni a családomat, ehelyett kaptam egy országot, amit irányíthatok és egy háborút, amit úgy kell befejezni, hogy legyen esély az újrakezdésre. Ehhez pedig kell valaki, aki a Vastrónra ül… Én értelemszerűen ki vagyok zárva… Északra még jogos igényt is formálhatok, ha a régi felosztást nézzük, de másra nem. Kell lennie valakinek, aki elég erős ahhoz, hogy megszerezze és megtartsa a trónt… De ki legyen az? Kicsoda?