Egész életemben az utakat róttam. A családom valószínűleg már halott, vagy valahol raboskodnak, barátaim tán sosem voltak. Kemény világba születtem, ahol az ember életéről olyan emberek döntenek, akik nem is ismerik őket. Magukat hatalmasságoknak nevező rohadék alakok, a "nagy házak" vezetői. Stark, Lannister, Bolton, Tyrell....mindegyik egy kaptafa, mindegyik ugyanúgy csak a hatalomra vágyik, hogy a seggét beletegye abból a hülye kardokból kovácsolt trónba, mint ha ezzel meg tudnák változtatni a világ sorsát. Az anyákat szeretetre nevelhetnék, a háborúkat megszűntethetnék, a betegségeket meggyógyíthatnák. De miközben a hatalomért harcolnak, a közemberek hullnak ezer számra, de ez őket nem érdekli. Önző rohadékok. Hamar elegem lett ebből...
Családommal egész életünkben vándoroltunk, egyik területről a másikra, ahol ép melót találtak szüleim, vagy idősebb testvéreim. Az utazások alatt az ember megtanulta, hogy maradjon életben. Farkasok, medvék; és a legszörnyűbb vadállat mindegyik közül, amelyik milliók haláláért felelős: emberek. Valahogy mindig bepróbálkoztak nálunk a banditák, vagy épp valamelyik ház lobogója alatt utazó martalócok, akik azt hitték, csak mert magukra öltöttek valami farkasos, nyúzott emberes, oroszlános vagy bármilyen ruhát, hatalmuk lesz. Hát, a számszeríj lövedék mindenkit ugyanúgy átvisz, nem? De. Apám valaha fegyverhordozó volt valamelyik Targeryen-hű lovagnál, mellette tanulta el a kardforgatás művészetét. Aztán jött az a dagadt állat Baratheon a pincsi kutyáival, és szétzúzta az egész birodalmat, káoszba és vérbe fojtva Westeros-t. Jó, lehet, hogy az Őrült Király nem volt olyan nagy arc, de legalább viszonylagos béke volt. Apám elmenekült, bosszút esküdve. Nagyon oda volt a sárkányimádókért. Engem is próbált erre nevelni, bátyjáimmal és egyszem nővéremmel együtt. Nem nagy sikerrel.
Az idősebb bátyám öt éves koromban meghalta magát. Szégyen. Részegen lezuhant egy szikláról. Minek iszik, aki nem bírja? A fiatalabb bátyám végül megszökött és beállt valami nevenincs család szolgálatába. Hülye. Később kinyírtam. Ez ilyen. Nagyon elvakult lett, a "családja" dicsőségéért harcolt. De minek támad a hülye barom rövid karddal egy számszeríjas alakra ordibálva, hogy még véletlenül se jöhessen a közelembe, mielőtt leadnám a lövést. Barmokkal voltam körülvéve. A nővérem....hát, Ő legalább megtalálta a maga szerencséjét. Valami Peter, vagy Petyr vagy ki a francnak a szolgálatába állt és térde elé helyezte a testét. Ribanc...
Na aztán én is megléptem, pápá apuci, szia mama; de én nem bírom, hogy minden nap imát mormolsz Aerys-ért, meg a többi halotthoz.  Ez volt 15 éves koromban. Azóta több mint egy évtized telt el. Szolgáltam én már mindenhol, volt, hogy megléptem Essos-ra és valami bandába beálltam gyilkolászni jó pénzért. Számszeríj és két kard. Ennyi kell a jó léthez. Meg is tanultam őket használni tűrhető módon, ahogy azt is, hogy a becsületes harcos halott harcos. Ha győzni akarsz, csalsz, amikor tudsz. Aztán egy végzetes napon...talán pont tegnap?....valaki sikerrel a hátam mögé osont, leütött és elvitte az erszényem, jó pár arany megtakarításommal. De legalább a fegyvereimet meghagyta, úgy hogy kezdhetem elölről az egészet. Csak egy kérdés van még: ki lesz a következő áldozatom?