Királyvár forgata nem éppen az a dolog amire a legjobban vágyom, még akkor sem ha a húgom kíséretének tagja vagyok, és a feketevízi csata egyik túlélője. Az sem javít a kedélyállapotomon, hogy még mindig nem bosszultam meg szeretett királyom halálát, mert nekem ő volt az igazi király, nem ez a szőke gyerekkirály, akihez a húgom éppen hozzámenni készül. Semmit nem tud az uralkodásról, és ha a pletykák igazak, amiket tanácsos ugye nem meghallani, akkor nem is csoda hogy a vérfertőzés okán ilyen agresszív jellemferdülés forduljon elő. Semmire nem tartom a kölyköt, de mégis meg kell adnom neki a tiszteletet, mivel a húgom férje lesz, és az ő szolgálatára esküdtem fel, amikor elnyertem a fehér köpenyt, hogy a testőrség tagja lehessek.
Most nem vagyok szolgálatban, így az udvar felé igyekszem, ahol a húgom szokott ilyen tájban sétálni és azt remélem találkozhatok vele, ebben a hatalmas kastélyban. Igazán jólesne társasága üdítő ereje, a lovagok és zászlóhordozók fecsegéseitől már zsong a fejem is, és mindig csak ugyanazokat a nótákat fújják, amikre a legkevésbé sem vagyok kíváncsi. Amikre viszont igen, azoknak nem adok hangot, még a nyakamon szeretném a fejem tartani.
Beválik a reménykedésem és megpillantom szépséges húgom, amint egyedül üldögél, és közelebb megyek, őszinte mosolyt küldök felé.
- Margaery húgom, gyönyörű vagy ma - bókolok neki, de ez nem üres kijelentés, tényleg nagyon szépnek látom. És sajnálom hogy Renly nem tudta ezt meglátni benne.