***

Szokatlanok voltak Ethan göncei, de a cél érdekében mindent meg kellett tenni. Nem kockáztathattam senki életét sem, de drasztikus lépést követelt a terv. Viszonylag biztonságban vagyunk a Greyjoy hadtól, és a jelentés szerint a Starkok táborához vagyunk közel. Lord Stark becsapása nem szerencsés dolog, joggal kérdőjelezheti majd meg a bizalmat és a hűségemet, de nem ismerjük egymást, nem hihetem el egyből, hogy ő az. Hallottam, hogy miként lehet felismerni, azonban semmit nem bízok a véletlenre. Ethan is ideges volt az egész miatt, és gyengéd öleléssel próbáltam megnyugtatni.
– Ne félj, ott leszek veled. Tartsd magad a tervhez, és akkor minden a legnagyobb rendben lesz. –mosolyogva néztem rá, majd előtte léptem ki a sátorból és még ő bent maradt, a többieknek is elmondtam a szituációt.
Később már a tábor melletti ösvényen voltunk. Ethan az én felszerelésemet hordta, a lovam hátán ült, még én mellette sétáltam. Ez nem volt szokatlan… egy lovunk volt, mindig az ült rajta, aki el volt fáradva. Vagy éppen senki nem lovagolt, mert az állatnak volt szüksége pihenésre, ám ez a részlet most nem fontos. Arra vagyok kíváncsi, hogy mennyi idő telik el, mire kiszúrnak minket. Bal kezemben ott pihen az íj, jobbom tegezem szélénél pihent, készen arra, hogy kirántson egy nyilat, és eleresztve azt, egy ember húsába fúródva érjen célba. Ethan viszont megállt, íját szintén készenlétben tartotta. Soha nem csalódtam képességeiben, így aztán tettem egy lépést hátra, és megfordultam.
– Szerinted ők szúrtak ki? –egy csepp aggodalom azért kicsengett a hangomból, noha nem szabadna már félnem… mégsem szeretnék itt elpatkolni.
– Ha nem ők, már halottak lennénk, nem gondolod? –kérdően pillantott le rám a lóról, amire csak mosolyogva ingattam meg a fejemet. Igaza van, de azért nem nyugodtam meg teljesen, elvégre nincs a fejünk fölé írva, hogy kikhez vagyunk hűek. Mindenesetre az íjam feszítve van, stabilan állok a talajon, készen arra, hogy eleresszem a nyilam, ha kell.